Zárszó

Kedves Olvasók!

Köszönjük a figyelmet és az eddigi érdeklődést.

Peter naplója ezzel befejeződött.

Aki csak most lapozott bele a blogba, annak itt egy rövid tartalom:

Peti, a fiatal ufonauta űrhajótörést szenved a Földön. Elszakad a társaitól, és egy ember testében talál menedéket.  Eleinte elveszetten és értetlenül szemléli ezt a világot, és a blog-írással próbál kapcsolatot teremteni a többiekkel. Aztán találkozik egy Harcossal és egy Angyallal, ráébred, hogy az Őrzők népéhez tartozik, és fontos feladata lehet ezen a bolygón. Elindulnak együtt, hogy a Föld különleges helyszínein megkeressék a lezuhant űrhajó többi utasát, és megértsék végre, mi volt a küldetésük.

Peter tehát befejezte az írást.

2013. szeptember 21-én viszont indul egy újabb blog, amiben Atum mondja el az ő történetét.

A címe:   FöldSzívDobbanás – Nem játék, 

a helye:   http://notgameworld.blogspot.hu/

Atumot ismerve úgy tűnik, ő nem lesz ilyen szorgalmas és rendszeres blogíró, mint Peter. Valószínűleg jóval rendszertelenebbül fognak megjelenni a bejegyzései. Bár azt remélem, hogyha majd túljut az elején, ahol az elméletéről beszél, és belefog végre a történetébe, akkor pergőbbek lesznek nála is az események.

A témája hasonló, mint ez, csak ő felnőttebb szemmel nézi a világot. Az itt is leírt rendszer alapján, A Föld 12 oszlopa népei közül ő a Sárkányok népéhez tartozik, az Uralkodókhoz. Már elég régóta nem járt ezen a Földön, és a mostani látogatása elég mozgalmasra sikerült.  

Majd elmeséli, mi történt vele.

Kedves Olvasók, tehát a viszontlátásra Atum világában! 

140. Shambala, a megoldás után

Visszavontam a pajzsot. Sergio közben összeszedte magát, és valahogy kimagyarázta a helyzetet a biztonságiaknak. A mi parancsnokunk nagyon dühös volt, az itteni Őrző meg nagyon boldog, miután felfogta, hogy mi történt. A két karkötő összeforrasztásával a program leállt. A kétféle irányítás kiütötte egymást. A karkötő már csak azt teszi, amit én akarok. Megszűnt az önálló programja.

Ágnes az Őrző kezét is megkezelte, és neki is lett újra ép és formás bal kézfeje. Örült neki.

A többiek elég értetlenül és tanácstalanul néztek. Túl sok minden történt itt túl gyorsan, még nem nagyon fogták fel, mibe keveredtek. Még talán az sem esett le nekik, hogy a saját népünk küldött minket a biztos mártíromságba egy nagy cél érdekében. Ez akár még egy szép, hősi küldetés is lehetett volna, ha erről előtte nekünk is szólnak. De úgy látszik, az én népemnél is van birkanyáj, csak eddig nem vettem észre.

Nem tudom, hogyan lesz ezután. Az biztos, hogy a bolygó problémájával valamit kezdeni kell, az itten Őrzők sem dughatják homokba a fejüket a végtelenségig. Egyébként a földi tapasztalataim alapján én is egyetértek azzal, hogy nagy bajok vannak itt. Túl sok ennyi ember ezen a Földön, és sok mindent rosszul csinálnak. Sok régi értéket veszítettek el. És lehet, hogy egy világjárvány gyorsan és egyszerűen megoldaná ezt a helyzetet.

De ezt nem tudhatom, mert nem értek hozzá. Nem vagyok tudós, csak egy egyszerű pilóta-gyakornok. És ha nem tudom biztosan, hogy ez a helyes döntés, akkor nem vagyok hajlandó részt venni a megvalósításában sem.

Azt az egyet ugyanis biztosan tudom, hogy nem vagyok egy csorda tagja. Mert ez csak rajtam múlik. Bárki bármit mondhat nekem, parancsolhat is, rákényszeríthet dolgokra, és meg is ölhet, ha ő az erősebb. De azt én döntöm el, hogy mit teszek a szabad akaratomból. És soha nem fogok egy birkanyáj tagjaként bégetni és ballagni a vezérürü vagy a kolomp szavára.  

Egyszerűbb és sokkal könnyebb lett volna átengedni az irányítást a Parancsnoki karkötőnek, hogy történjen meg az, amit a tudósaink olyan alaposan elterveztek. A vezetőnk szerint én úgyis csak egy kis porszem voltam a tervben.

Igen, az. Egy keményfejű porszem, amibe beletört a nagy fogaskerék foga.

Most rajtuk a sor, a nagy fogaskerekeken. Az Őrzők szétszakadt két felén. Össze kell forrasztaniuk a Pajzsok népét. Újra eggyé válni. Meg kell tanulniuk egymáshoz illeszkedni, és közösen kitalálni valamilyen, mindkettőjük számára elfogadható megoldást. Az Angyalok népe biztosan segíteni fog nekik a kapcsolatteremtésben. Ők meg ehhez értenek.

Közben szóltak, hogy megérkezett értünk az űrhajó. Kimentünk az épület elé. A völgy fölött ott lebegett a magasban egy kerek űrhajó, az utaskabinja most ereszkedett le egy fénylő energiavezetéken a központi térre.

Sergio csak felpillantott rá, aztán dühösen elsietett a völgy kijárata felé. Nem is szólt búcsúzóul senkihez.

Az a Kentaur kísért oda minket, aki a tanácskozást is megnyitotta. A parancsnokunk röviden elköszönt tőle, és gyorsan belépett a leérkező kabinba. Őt követte a kolostorból jött öreg, aztán sorra beszálltak a többiek is, mind a hatan. És úgy éreztem, ezzel megtelt a fülke. Nincs benne több hely.

Mindenki várakozóan nézett rám. A társak a fülkéből, Aaron, Ágnes, az itteni Őrző és a Kentaur kintről.

Végignéztem a társaimon, és tudtam, ebben az alakban fogok emlékezni rájuk. Jani, a pilóta, aki végigrettegte a földi repülőutakat, és szidta a repülőgépeket. Margaret mama a kötőtűivel és a békés mosolyával. Ahmed riadt tekintete, és aztán ahogy önfeledten ugrál a tengerben. A félénk és bizonytalan Rhea a háttérbe húzódva, és mellette Judy lelkes mosolya. Ramón komolysága, az ausztrál öregember szótlansága. A parancsnok dühös tekintete, és az öreg szerzetes ráncos arca.

Aztán a kezemen levő karkötőre pillantottam. Ügyes kis eszköz ez. Jó hasznát lehet venni a különböző helyzetekben. Persze csak akkor, ha én vagyok a főnök. És már én vagyok a főnök.

Felemeltem a kezemet, és búcsút intettem az egykori társaimnak. Már nem hozzájuk tartozom. Kiváltam közülük. Saját csapatom van.

- Jó utat! – mondtam a kabinban állóknak. – Üdvözlöm az otthoniakat.

Ők meglepődve néztek rám, aztán többen tétován visszaintettek. Az öreg szerzetes tekintetében megcsillant valami, aztán a ráncok megmozdultak az arcán, és lassan elmosolyodott. A parancsnok kinyitotta a száját, mintha szólni akarna, de végül csak legyintett egyet, és megnyomta az indítógombot. Hátrébb léptem. Az ajtó becsukódott, és a kabin a fényszálon felemelkedett az űrhajóhoz.

Néztük lentről, ahogy a csillogó, kerek test elindul a Nap felé, aztán nagyobb sebességre kapcsol, és eltűnik a ragyogó kék égen.

Aaron és Ágnes rám mosolygott, és megfogtuk egymás kezét.

Jó csapat vagyunk mi együtt.

Jó kaland lesz itt az élet!

*************************

139. Shambala, a megoldás

A gondolat olyan erősen jelent meg a fejemben, hogy biztos voltam benne, mindketten meghallották. És valóban, már mozdultak is. Ágnes leszakította a nyakából az ezüst nyakláncát, és egy gyors mozdulattal a karkötőm köré tekerte. A kis borostyán szitakötőn felragyogott a vörös fény, ahogy Aaron kardja kigyúlt köztünk. Aztán éles fájdalom hasított a csuklómba, egy villanásra elsötétedett minden, de nem hagytam, hogy a kín leteperjen.

A hátam mögül Sergio vad káromkodását hallottam, aztán pisztolylövések fülsiketítő dörrenéseit közvetlenül mellettem. Aaron válla megrándult, és éreztem, hogy rám dől, a testével véd a becsapódó golyóktól.

Közben hisztérikus hangon szirénázni kezdett a fejemben a Parancsnoki karkötő, a sötétség helyett vakító fehér fényt láttam, és a kezemen éreztem az elviselhetetlen forróságot. Aztán a testemben, a fejemben nagy dübörgés és remegés kezdődött, mintha világok feszültek volna egymásnak, végül egy nagyon nagy csattanás, akár egy villámcsapás, egy végső kisüléssel lezárta a harcot.

Csönd lett belül. Elmúlt minden fájdalom, csak a kezem felől éreztem egy sajgó kis lüktetést. De ez semmi sem volt az eddigiekhez képest.

Valaki üvöltött. De nem én voltam. Ahogy a szemem elől elhalványult a fényesség, az itteni Őrzőt láttam a lábamnál a földön fetrengve, és üvöltve fogta a bal kézcsonkját. A kézfeje és a karkötője hiányzott. A saját karomra néztem. Az én kézfejem helyén is csak egy üszkös csonk volt. De a csuklómon ott volt a dupla karkötő, Aaron kardjával összeforrasztva.

A két spirál egymás felé fordulva, egymást kiegészítve kanyargott a vastag fémpánton, köztük meg-megcsillant Ágnes nyakláncának beleolvadt ezüstje.

Aaron a földön feküdt, körülötte vértócsa nőtt egyre nagyobbra. Az ingén több golyó ütötte, vöröslő lyuk. Mellette Ágnes térdelt, és félelem nélkül nézett szembe a dühtől tajtékzó Sergio pisztolyával. 

- Ezért megfizettek, ti mocskok, ezt nem tehetitek meg velem! – és újra meghúzta a ravaszt.

A dörrenéssel egy időben robbant körénk a pajzs. Sergio a terem túlsó végébe repült, keresztül a nagy asztalon, magával sodorva középről az üres kupákat. Az eltérített golyó az ablaküveget törte ki, és elszállt a hegyek felé. A pajzs ereje az itteni Őrzőt és a többieket is a falhoz nyomta.

Csökkentettem az energiát, és a pajzsot visszahúztam hármunk köré.

Az ajtón biztonsági emberek rohantak be. Sergio üvöltözött nekik valamit, de nem volt sok értelme a szavainak. Közben ő is rájött, hogy az igazat nem mondhatja el.

Nem érdekelt, mi történik körülöttünk. A pajzs biztonságosan védett minket. Aaron mellé térdeltem, és föléje hajoltam. Nehezen, hörögve lélegzett, az inge csupa vér volt. Felnézett rám, megmarkolta a kezemet:

- Ez ügyes húzás volt – mosolygott rám, és a szája sarkán vér buggyant ki. – Jó csapat vagyunk mi hárman.

- Igen – bólintottam elégedetten. – Igazi, jó csapat.

Ágnesre néztem. Ő is mosolygott. Aztán elkezdett erősödni körülötte a jól ismert, rózsaszínű ragyogás, beborította őt és Aaront. Kényelmesen elhelyezkedtem a padlón, nem foglalkoztam a teremben zajló nyüzsgéssel. Csak néztem a gyönyörű fényben derengő két alakot előttem. Aztán a rózsaszín burok kicsit megnőtt, beborította a csuklómat is, majd lassan visszahúzódott és elhalványult. A bal kézfejem épen bukkant ki a fényből. És ott csillogott rajta a dupla karkötő. Pontosabban a valamikori eredeti karkötő.

Az Egész, ami egykor széttörött. És amit mi most összeforrasztottuk. Mert jó csapat vagyunk így együtt.

Ültünk hárman a pajzs biztonságában, a mosolygó Ágnes, a meggyógyult Aaron és én.

És büszke voltam magamra.

138. Shambala, ez még mindig a probléma

- A tervünk egyszerű és precíz volt – mondta a parancsnokunk. – Az első változat szerint a csoport tagjai lejönnek, és a kijelölt, régóta működő helyszíneken begyűjtik az információkat. Ezeket a karkötőikben levő műszerek automatikusan felsugározzák az űrhajó biztonságában levő központba, a Parancsnoki karkötőhöz. Az ebben levő rendszer értékeli az adatokat, és ha a tények is megerősítik az üzenetet, akkor elindítja a programot.

- Milyen tényeket kerestetek? – kérdezte Ágnes. Sápadtan állt Aaron mellett.

- Bizonyítékot arra, hogy az emberiség túlszaporodása elkorcsosította a népességet. És ezt meg is találtuk. Az emberek többségében nincs tisztesség, kevés az együttérzés, önző, kapzsi, ostoba tömeggé silányult az a nemes élőlény, akit egykor a tizenkét Alapító nép létrehozott. Már nincs benne sem tisztelet, sem kímélet a többi létformával szemben. Ezért ő sem érdemel se tiszteletet, se kíméletet. Vissza kell nyesni, mint egy elvadult bokrot, szinte tövig, hogy új hajtásokat hozzon. – A parancsnokunk újra indulatosan az itteni Őrző felé fordult. – A Pajzsok népének a feladata az Élet rendjének a védelme. Az egész bolygó rendjének a védelme. Mi tartottuk magunkat az eredeti megállapodáshoz. De a népünk kettészakadt. Egyszer csak a testvéreink megsajnálták, és pátyolgatni kezdték az embert, aki ettől olyan lett, mint egy elkényeztetett, ostoba kiskölyök. Mindent magának akart, nem volt tekintettel a többi élőlényre. És amikor mi fegyelmezni, korlátozni akartuk, szembekerültünk miattuk a társainkkal. A kettős spirál szétvált bennünk, ahogy a karkötőnkön is látszik. Külön utakra léptünk. De most visszajöttünk, hogy megoldjuk azt a problémát, amit a testvéreink okoztak.

- És mi ez a mindent megoldó program?

- Génmutáció egypár korábbi vírusban, amiket a Főnixek legyengítettek. Újra feltámadó világjárványok, amik rövid idő alatt a normális szintre hozzák az emberiség létszámát.

- De miért nem volt elég jó a régi szerződés? – kérdezte az itteni Őrző kétségbeesett hangon Sergiótól. – A hétmilliárd ember többet tud fizetni nektek, mint az a maradék egymilliárd. Velünk jobban járnátok.

- Nem, nem – rázta a fejét Sergio, és leereszkedő stílusban, a mutatóujját felemelve magyarázni kezdett. - Az új terv sokkal gyümölcsözőbb. Ez a hétmilliárd fizetgeti a kis adógarasait, de most, az új helyzetben vagyonokat szerezhetünk meg. Láttam egy lehetséges jövőt, amikor átmentem a halálon és a feltámadáson, és nagyon-nagyon tetszett az a látvány.

Hamarosan elindul a járvány, és az eddigi reflexek szerint kitör a pánik. Az emberek hatalmas mennyiségű gyógyszert és oltóanyagot fognak felvásárolni, pár héten belül akkora hasznunk lesz, mint soha korábban. Csakhogy ez most nem kamu-járvány lesz, hanem valódi. Az emberek tényleg látják majd meghalni a szomszédjaikat, ismerőseiket, a családtagjaikat. Tehát nem csak egy kis pénzt fognak fizetni a remélt gyógyszerért, hanem mindenüket, az utolsó fillérjüket is odaadják, hogy elkerülhessék a halált. És nagyjából minden hetedik ember életben is fog maradni. Nekik meggyőződésük lesz az, hogy a mi gyógyszerünk mentette meg az életüket. Ezért újra és újra fizetni fognak érte.

Amíg ideértem a Tanácsba, útközben nagyjából meg is szerveztem, hogy mi lesz a teendőnk. Az AIDS-nél már kipróbált, letesztelt, tökéletes elvet alkalmazzuk majd. Nem fogjuk elpusztítani a vírust, csak legyengítjük, és megtartjuk az emberek testében. Így egy folyamatos fenyegetettségben fognak élni, ránk lesznek utalva, hogy a naponta szedett pirulákkal féken tudják tartani a testükben a halált. Csak azért fognak élni, hogy megkeressék a gyógyszerük árát. Azért élnek, hogy minket szolgáljanak. Így már érthető a haszon, ugye? – nézett az itteni, sápadtan álló Őrzőre. – A hétmilliárd adófizető helyett kapunk egymilliárd láncra fűzött rabszolgát. Kiszámoltam, nagyobb a haszonkulcsa. De előtte ott van még a leselejtezett hatmilliárd összes vagyona. Ez itt az évezred üzleti fogása. Hát csak természetes, hogy egy kisebb vita után a népemnél a mi véleményünk döntött, a Pusztítók és a Vámpírok akarata valósult meg. Átálltunk a kinti Őrzők oldalára. Az ellenkező nézetű Teremtők és Gyógyítók megkapták a maradék egymilliárd ember életét, plusz a rengeteg kísérletezési lehetőséget a járványok alatt. És persze ott maradt nekik a remény, hogy hátha időben közbe tudnak avatkozni, és nem fog végigfutni a program. Nekünk mindenképpen nyereséges lesz, bármeddig is tart. Meg fogja erősíteni az emberekben a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot és a csodavárást

A fontos döntések tehát már a Tanácson kívül lezajlottak. – Most Aaronra nézett azzal a gyűlöletes vigyorával. – Ez a színjáték már csak az én magánakcióm volt. Nem ez a tíz ember számított, a program szempontjából az ő sorsuk lényegtelen. Ez az én személyes elszámolásom volt veled, amigo. A régi barátságunk emlékére. – Ezt úgy mondta, hogy ha lehetne méreg a szavakban, akkor ezek most átmarták volna a falakat. – Azt akartam, hogy életben maradj, és lásd, miben segítettél. Azt akartam, hogy emlékezz, örökre emlékezz arra, mi lesz abból, ha egy Harcos meg egy Angyal összefog, és jót akar. A terv nélküled is végbement volna. De így most te is a tettesek közt vagy, amigo, te és a kisangyal barátnőd is. Részesei lesztek hatmilliárd ember halálának. Szörnyűséges halálának. Látni fogjátok, és soha nem felejthetitek el.

Aaron és Ágnes holtsápadtan állt, és nem felelt semmit.

Nekem meg kellett szólalnom, mert a fájdalom mellett már a düh is szétfeszített:

- És az én szerepem micsoda? Én miért kellettem ide?

A parancsnokunk úgy nézett rám, mint aki már el is felejtette, hogy létezem.

- Te csak egy szükséges apró csavar voltál. Egy kis porszem. A karkötők biometrikus rendszerűek, a működésükhöz a népünk egyik tagjához kell kapcsolódniuk. A Parancsnoki karkötőnek is szüksége van egy személyre, akinek az energiáját használja. Ez egy nagy hatótávolságú eszköz, nem kellett, hogy a kezeden legyen, elég volt, hogy valahol a közelében tartózkodj. Ha minden adat megérkezett volna, a karkötő magától kiadja a további parancsokat.

A második variáció, a B terv szerint, ha az űrhajót megtámadják, és a legénység elpusztul, vagy ha te bármikor meghalsz, akkor a halálod pillanatában az utolsó impulzussal kapcsol be a karkötő, és a külső adatok nélkül is aktivizálja a vírust a Földön.

Egyébként ez volt a valószínűbb lehetőség. Felkészültünk rá, hogy el sem jutunk a helyszínekre, már előtte megsemmisítenek minket. Az első terv az ideálisabb változat volt. Valójában elfogadtuk azt, hogy feláldozunk kilenc személyt azért, hogy megmentsünk egy egész bolygót. Sok százmilliárdnyi életformát. Nekünk, a Pajzsok népének ez megérte volna.

- És nem lehet ezt a programot, a karkötőt valahogy leállítani? – kérdeztem.

- Leállítani? Miért? Ha igazunk van, akkor ez az egyetlen helyes megoldás. A Parancsnoki karkötő csak akkor állt volna le, ha a begyűjtött adatok ellentmondanak az eredeti feltételezésnek. De minden adat azt mutatta, hogy az ítélet jogos. Az emberiség nagy részét meg kell semmisíteni, hogy a Föld biológiai rendszerét életben tartsuk, egészségessé tegyük. Az ember daganattá vált ezen a bolygón, és mi vagyunk a sebészek.

Már hónapok óta működnie kellene a programnak. De egy túlbuzgó Harcos belezavart a precíz tervbe. Azzal, hogy a kezedre került a karkötő, a tudatod hozzákapcsolódott az irányításhoz, és ez blokkolta az eszköz saját programját. Nem is értem, hogyan tudod felülbírálni egy Parancsnoki karkötő döntését, ahhoz te túl kis pont vagy. Eleve egy kezdőt, egy naiv kis gyakornokot kerestünk, aki nem akadályozza a gondolataival a rendszer működését. De ezek szerint te túl makacs és önfejű vagy. Nekem már az űrhajón sem tetszettél a sok, akadékoskodó kérdéseddel. Rossz döntés volt pont téged választani. De úgy látom, úgysem bírod már sokáig. Amint elhagyjuk a bolygót, elkábítunk, hogy végre nyugodtan folytatódhasson a terv szerint a program.

- És ha ezek után nem akarok elmenni innen? Ha itt maradok a bolygón?

- Akkor sem bírsz már sokáig ellenállni a program parancsának. A karkötő hamarosan átveszi az irányítást feletted. Te csak a hordozója vagy, nem az irányítója. Erősebb nálad. Nem is értem, miért tart ennyi ideig. Itt, ebben a völgyben akkora az energia, hogy ha innen sugározza ki a jelet, az azonnal beindítja a vírusok mutációját az egész világon. Amióta beléptünk ide, azt várom, hogy mikor aktivizálja végre magát a program. Itt most mindenképpen be kellene kapcsolnia.  

- Az a gyilkos eszköz! El kellene pusztítani! – üvöltötte magából kikelve az itteni Őrző, azzal nekem ugrott, megragadta a karomat, és cibálni kezdte rajta a karkötőt. Az persze meg sem moccant.

Az itteni Őrző és Sergio nyugodtan nézték.

- Te is pontosan tudod, testvérem, hogy ezek az eszközök elpusztíthatatlanok – mondta kioktató hangsúllyal a parancsnok.

De a másik csak rángatta a kezemet, azt hittem, mindjárt le is tépi. Én a testi és lelki fájdalmaktól elborítva nem tudtam védekezni, csak tehetetlenül tűrtem, hogy ráncigáljon. Szívesen odaadtam volna neki a karkötőt, csináljon vele, amit akar. Nekem nem kell.

Végül Aaron lépett oda hozzánk, és lefogta az Őrző vadul hadonászó kezét, aztán Ágnes is odajött, és csillapítóan rátette a tenyerét a dühödten feszülő izmokra Ott álltunk hárman együtt, egy csoportban, egymáshoz érő testtel, és köztünk az elkeseredett Őrző.

A következő pillanat valahogy végtelen lassúvá és nyugodttá vált. Láttam a karomat, rajta a gyilkos programmal lüktető karkötőt. Megértettem, hogy ez a fejfájás, a kín abból adódott, hogy a tudatom próbálta féken tartani a karkötő programját. És tudtam, hogy tényleg nem tart már sokáig az erőm. Láttam mellettem az itteni Őrző karkötőjét, az ellenkező irányba csavarodó spirállal. És ott volt Aaron erős karja, ahogy féken tartotta a másik embert, és Ágnes nyugtatóan simogató keze.

Felnéztem. Aaron arca zárt volt. Tudta, hogy vesztett. Ágnes szeme könnyes volt. Mindketten engem néztek. A fejemben csillapodott a fájdalom, helyette egyre hangosabban kezdett lüktetni egy mondat, Aaron korábbi mondata: „Büszke vagyok rád, fiam.”

És aztán hirtelen képek sora zúdult bennem egymásra, az álombéli, forgó spirál Aaron és Ágnes alakjával, aztán Mexikóban a Nap piramis tetején, ahogy hárman együtt felemeltük Aaron kardját, és megoldottuk a helyzetet.

És tudtam a megoldást. 

137. Shambala, a probléma

Aaron keze ernyedten hullott le Sergio nyakáról, és döbbenten állt. Sergio megigazgatta a meggyűrődött gallérját, és az ismerős, kegyetlen tekintetével nézett körbe. A szeme a csapatunk parancsnokán állt meg.

- Ezt akartátok, hát megvan. A fizetési igényemet majd elküldöm a bolygótokra az elvégzett munkáért. – Aztán az itteni Őrzőhöz fordult. – Igazán gyümölcsöző volt az együttműködésünk eddig, de az üzlet az üzlet. A nagyobb haszon többet ér, mint a kisebb hasznon. Egyszerű matematika.

- Mit tettél? – kérdezte rekedten Aaron.

Sergio lazán nekitámaszkodott a Tanács asztalának, és kedélyes, társalgási hangnemben válaszolt:

- A Főnixek nevében felbontottam az eddigi szerződésünket az itteni Őrzőkkel, és új megállapodásra léptem a kintiekkel. Ez persze titkos és törvénytelen szerződés, hiszen a Pajzsok népe és a Főnix népe ugyanúgy nem működhetne együtt, mint a Harcosok meg az Angyalok. Mert meg tudják változtatni a történelmet. Mi is azt tesszük. Csak egy Főnix sokkal jobban ért az álcázáshoz, ezért a Tanács nem veszi észre.

- Miről szólt az eddigi szerződésetek?

- Segítettünk az Őrzőknek megvédeni az emberiséget a nagy, járványokat okozó fertőző betegségektől, amik milliók pusztulását okozhatták volna. Megváltoztattuk a halálos vírusok és baktériumok génjeit, hogy azok legyengüljenek. Aztán a két nép tudósai együttműködve feltalálták a védőoltásokat, és elterjesztettük őket a világban.

- De mi ebben a ti hasznotok?

- Sok hasznunk lett belőle. A szerződés értelmében az Őrzők és a Főnixek együtt dolgoznak az összes betegséggel kapcsolatos területen. Teszik a dolgukat, védik és gyógyítják az embereket, akiket együtt mentettek meg. De ennek a jól működő rendszernek a mellékszereplőiként mi, a Vámpírok és a Pusztítók is ott vagyunk, ugyanolyan fehér köpenyben, mint ők. A külvilág előtt nem látszik a különbség köztünk. A csomagba mi is beletartoztunk.

Mi pedig a vírusok helyett félelmet és rettegést terjesztünk, és ebből rengeteg pénzt teremtünk. Mi nem gyógyítunk, hanem üzletet építünk, egészségügynek, megelőzésnek és gyógymódnak álcázva. Nagyon hatékonyak vagyunk, hiszen egyrészt ott áll mellettünk az Őrzők ősi tekintélye, és az általuk évezredek alatt felépített bizalmi rendszer. Másrészt a mi kifinomult Főnix technikánkkal az emberek legmélyebb, zsigeri félelmét mozgatjuk meg, a halálfélelmet, és a csodás gyógyulás, s feltámadás mézesmadzagát kínáljuk nekik. És ezt a népünk csodás képességeivel időnként látványosan demonstrálni is tudjuk. Emiatt meggyőzőbbek vagyunk, mint a valódi gyógyítók. A mi csodaszereinkre nagyobb a kereslet, mint az Őrzők hagyományos termékeire. Mire a Teremtő Főnixek hosszú évek munkájával, nagy nehezen előállnak egy-egy kipróbált gyógymóddal, mi addigra már többször körbeturnézzuk a világot a sokadik, aktuális sikerreceptünkkel. Az pedig, hogy a csodaszereink csupán pár kiválasztottnál működnek, már részletkérdés. Valójában az embereket sem érdekli, mert mindegyikük hinni akar abban, hogy ő is olyan kivételesen szerencsés lesz, mint az, akinek használt a recept.  

A tömegek manapság reflexszerűen reagálnak az általunk beprogramozott helyzetekre. Már nem szükséges, hogy milliós áldozata legyen egy betegségnek. Alig egy tucatnyi eset után kijelenthetjük, hogy világjárvány fenyeget. Mindenki pánikol, hatalmas a hírverés, bármilyen gyógyszer, vitamin, csodaszer pénzzé tehető ennek az ürügyén. Vagy pedig keresünk egy amúgy ártalmatlan betegséget, kifejlesztünk hozzá egy egyszerű védőoltást, az Őrzők pedig a szerződés értelmében elkezdik reklámozni, mint az egészség megőrzésének nélkülözhetetlen eszközét. Az összeköttetéseikkel sok országban el tudják érni, hogy államilag kötelezővé is tegyék ezeket. Ez a legbiztosabb pénz, hiszen a kormányoktól kapjuk, ebben az esetben a kisember csak arra kell, hogy legyen kibe beleszúrni a tűt. A nagy halomban lassan eltűnik az a néhány eredeti, valóban életmentő védőoltás, amit a két nép közösen hozott létre még az elején. Egyes országokban szinte tűpárna lesz a gyerekből, mire eléri a felnőtt kort. És addigra már ki is alakult benne a meggyőződést, hogy a teste képtelen megvédeni önmagát. Ha tehát szóba kerül valamilyen fertőzés lehetősége, akkor azonnal rohan az okos doktorokhoz, és fizet, hogy biztonságban érezhesse magát.  

A szerződés legjövedelmezőbb tétele eddig a rák és a hozzá kapcsolódó hisztéria volt. Ott nincs kimutatható ok, tehát bármire rá lehet fogni, hogy attól indul el a folyamat, és a legkülönfélébb gyógymódokat adhatjuk el rákmegelőzés és rákgyógyítás címkével. És hogy ne legyen unalmas, pár évente újabb okot és újabb csodaszert reklámozhatunk. Mindig vannak ötleteink. A valódi Őrzők hangja már alig jut el az emberekhez. Mi ezt profibb módon csináljuk.

És az embereknek nem tűnik fel, hogy már így is jóval tovább élnek, mint az őseik, már alig férnek el a bolygójukon, pont ott szaporodnak a legfékevesztettebben, ahol a legrosszabbak a körülmények. Az emberek mára vakok lettek, nem a saját szemüknek hisznek, hanem annak, amit mi mondunk nekik.

A végeredmény pedig ez, amit látsz: hétmilliárd ember a Földön, akik nagy része folyamatosan fél valamitől. Sokuknak az a meggyőződése, hogy halálos veszélyek között él, sőt haldoklik, és akár már holnap vége lehet az életének, ha nem vesz meg valamit az egészséget, boldogságot garantáló áruinkból.

A bolygót beborító rettegés az egyik fizetségünk. Az olyan a Vámpíroknak és a Pusztítóknak, mint a legfinomabb ital. Pezsgő és pezsgőfürdő egyszerre. Paradicsomi élvezet. A rengeteg pénz meg az egész üzletnek a kézzelfogható része.

- Mindez a ti hibátok! – Meglepve néztem oldalra. A csoportunk parancsnoka ugrott neki az itteni Őrzőnek. Sergio lazán odanyúlt, és elkapta az ütésre lendülő karját.

- Nem szeretem, ha a múltbeli és a jelenlegi partnereim ütik egymást. Árt az üzletmenetnek. Inkább beszéljétek meg.

- Mi megmondtuk, hogy ez lesz! – A parancsnokunk szinte fuldoklott a dühtől. - Nem hallgattatok ránk. Leállítottátok az összes kiegyenlítést szolgáló rendszert. Nem volt más választásunk, vissza kellett jönnünk. Mi még ma is az Életet védjük! Érted? Az egész földi életet, a teljes biológiai rendszert, nem csak ezt az ostoba emberszörnyet, akivel elborítottátok a bolygót.

Aaron összeszedte magát, és az Őrzőkhöz fordult:

- Azt felfogtam, hogy baj van. Ha Sergio ilyen nyugodt és elégedett, akkor sokat úgysem tehetünk. De legalább tudni akarom, mi ez az egész.

A parancsnokunk válaszolt. Most Aaronra fordította a dühét:

- Mert neked is minek kellett beleavatkoznod! Miattad húzódott eddig! Már régen működhetne a terv, ha te nem nyúlsz bele.

- Mi volt az a terv?

Most az eddig hallgatag, öreg Őrző szólalt meg, az, aki a kolostorból jött velünk:

- A bolygó eredeti életterve egy tökéletes rendszer. Minden élőlénynek megvan a helye, a feladata, és megvan megfelelő kontrollja, ami az egészséges keretek között tartja a létszámát. Ennek a rendszernek az őrzése a mi dolgunk. Ebben a világban az ember a csúcsa a rendszernek, így az ő fékentartója önmagán kívül a két legkisebb, alsórendű létforma, a vírusok és a baktériumok.

A kör eredetileg teljes volt. Amikor az emberi népesség túlszaporodott, megfelelő időközönként egy-egy nagy járvány visszaállította az egészséges szintet. A természet rendje újra helyreállt, a túlélők pedig erősebbek lettek. A gyenge, hibás géneket is ki lehetett ezzel küszöbölni a népességből. A gyengék elhullottak. Ezek a stabilizáló eszközök voltak a pestis, a himlő, a szifilisz, a spanyolnátha, az időszakonként visszatérő nagy járványok. De már mindebből csak egy jelentéktelen influenzajárvány maradt pár évente. Az csak a Főnixek bankszámláját hizlalja a rengeteg védőoltás árával, de nincs népességre gyakorolt hatása.

A népünknél már több ezer éve megtörtént a kettészakadás. Azok, akik csak az embert tartották fontosnak, szövetséget kötöttek a Főnixszel, és ezzel fölénk kerekedtek. Fájdalmas testvérharc lett belőle, ahol mi, akik az egész bolygó élővilágát próbáltuk védelmezni, a saját eszközeinkkel kerültünk szembe. A Főnixek gyakran biológiai fegyverekkel, módosított vírusokkal irtották ki a hozzánk hűséges népeket. Több hullámban, egyre többen hagyták el közülünk ezt a bolygót. Visszaköltöztek az eredeti otthonunkba, és kitörölték a múltjukból is a kínzó emlékeket. Csak a vezetők és a tudósok szűk csoportja figyelte távolról a fejleményeket, és az innen jövő üzeneteket. A bolygót elhagytuk, de a felelősségünk megmaradt. Felelősek vagyunk az itteni életért, és a testvéreink tetteiért is.

Néhányan a régi Őrzőkből itt maradtunk, rendszeresen küldtük a helyzetjelentéseket, és igyekeztünk időnként újra indítani egy-egy eredeti programot. De a Főnixek mindet megállították, egészen korán, és aztán ők profitáltak belőle. Az ember pedig csak szaporodott. Az eredeti terv szerint nagyjából egymilliárd ember az, aki kiegyensúlyozottan tudna itt élni a többi létformával békében. De ma már hétszer ennyien vannak. Túlszaporodott, elkorcsosult tömeg, akik a Vámpírok és a Pusztítók bábjaiként a fogyasztás kábulatában élnek, és folyamatosan félnek. Esélyt sem látunk arra, hogy a saját jószántukból változtatnának ezen a drámai helyzeten. A biológiai katasztrófa elkerülhetetlen. Az ember veszélyezteti a bolygó összes többi élőlényét. Tudtuk, hogy cselekednünk kell. Üzenetet küldtünk az otthoniaknak, és ők ideküldték ezt a csoportot, hogy egy drasztikus lépéssel megoldják a problémát.

Elképedtem azon, amit hallottam. Micsoda? Miért küldtek minket? Még a fejfájás sem érdekelt, ez most sokkal jobban fájt. Becsaptak, átvertek. Mi volt akkor a dolgunk?